Városlista
2024. november 16, szombat - Ödön

Hírek

2011. December 12. 13:27, hétfő | Belföld
Forrás: mno.hu

Márquez meg a hakni

Márquez meg a hakni

Gabriel García Márquez ki nem állhatta, ha beszédet kellett tartania.

Paradox módon ez éppen válogatott beszédeinek kötetéből derül ki a legvilágosabban. Már a cím is erős utalás: Nem azért jöttem, hogy beszédet mondjak. Persze az is lehet, hogy blöfföl.

A dolog már csak azért is érthetetlen, mert Márquez fiatalon nem volt az az elefántcsonttoronyban üldögélő fajta: komoly újságírói munkássága van, a politikai véleménynyilvánítástól sem tartózkodott. Ehhez képest legújabb kötetéből kiderül, hogy a közszereplés formái közül a beszéd mindig a mumusa volt.

Pedig némelyik szónoklata megjelent nyomtatásban is, sőt, volt olyan, amelyik cikk formában született, aztán egy odavágó alkalommal valahol el is mondta, legyen szó az atomfegyverek leszereléséről, kultúrpolitikáról, az újságíróképzésről vagy a drogkereskedelemről.

Lehet, hogy a szereplés kényszere és a szerepléstől való rettegés hizlalta nyomasztóra a mumust („nincs rémületesebb emberi megpróbáltatás, mint az, ha beszédet kell tartani” – írja például), de az is lehet, hogy a szónoklás az ünnepeltetéssel kapcsolódott össze benne, az ünnepeltetés pedig az élve eltemetéssel. „Minden nyilvános ünnepelés a bebalzsamozás kezdete" – sóhajt fel egy beszéd elején, véletlenül akkor, amikor éppen nyilvánosan ünneplik. 1972-ben pedig azt mondja, hogy két dolgot fogadott meg: nem tart beszédet, és nem vesz át díjakat. Persze, hogy ez meg egy díjátadón hangzott el.

Tíz évvel később már a Nobel-díj átvétele alkalmából szónokolt. Muszáj volt, nyilván, de van elég olyan beszéde, amelyet egyáltalán nem lett volna muszáj megtartania. Mégis elmondta őket, és a szövegek minősége azt sejteti, nem minden élvezet nélkül írta őket. Van ebben az ellenkezésben, ami már a kötet címében elkezdődik, valami eleve komolyan vehetetlen. Valami kötözködő. Pontosan annyi, amennyi a megjelenésében volt a Nobel-díj átadásakor: a díj történetében először az előírásos frakk helyett karibi népviseletben vette át az elismerést.

Mert megtehette, és meg akarta mutatni, hogy megteheti.

Ahogy korábban azt is, hogy a díjat átadók és az ünneplők szemébe vágja, hogy irtózik a díjaktól és az ünnepeltetéstől, vagy hogy egy, a nyelvről szóló konferencián közölje: a helyesírás miatti aggodalom és a neologizmusok elleni kényszeres védekezés hülyeség, vagy ahogy egy értelmiségi kongresszuson ezt a gyöngyszemet legyen képes a beszéde közepébe szúrni:

Sose tudtam megérteni, mire jók az értelmiségi találkozók (…) Nem valószerűtlen eshetőség, hogy egy engedékeny entellektüell egy kongresszuson születik meg, aztán szépen felnő és megöregszik az egymást követő kongresszusokon, melyek közt csak annyi szünet van, hogy el tudjon jutni egyikről a másikra, míg aztán egy végső kongresszuson, szép öregsége után el nem viszi a halál.

Puff, ennyi. Aztán a végére szépít egy kicsit, mintha azt mondaná, hogy „nem rátok gondoltam, és igen-igen, ennek a kongresszusnak ezegyszer lehet gyakorlati haszna is”, vagy hogy az ő örökké mókázó venezuelai barátai kedvéért mégiscsak örömmel veszi át azt a bizonyos díjat. Közben mégis az az érzésünk: dehogynem, persze, hogy rájuk is gondolt.
Ez azért nem azt jelenti, hogy az író kekec hajlamai ne ismertek volna határokat, hogy ne hajlott volna időnként egy kis gyakorlatiasabb elmélkedésre (például abban a beszédében, amelyben az újságírói szakmáról közöl velős, és talán örökké aktuális összefoglalást), vagy az igazi meghatottságra (mint amikor barátjára és írótársára, Julio Cortázarra emlékezik).

Sokszor – és mindig komolyan – szól Latin-Amerikáról is: ennek a könyvnek az átlagából úgy tűnik, hogy Márquez ezt a tágabb otthont tekinti igazi hazájának. Beszél róla otthon, és beszél – egész Európát jelölve meg címzettnek – a Nobel-díj átadásakor Svédországban is. Itt, és általában az igazán komoly beszédekben, amelyekbe szívét-lelkét beletette, újra előjönnek a márquezi prózaköltészet ismerős képei, miközben az író méregeti a huszadik századi aktualitásokat, az emberség és a minőség mércéjén.

(Gabriel García Márquez: Nem azért jöttem, hogy beszédet mondjak, Magvető Kiadó, 2011)

Ezek érdekelhetnek még

2024. November 15. 08:03, péntek | Belföld

Továbbra is kínlódik az építőipar

Az idén szeptemberben az építőipari termelés volumene a nyers adatok szerint 8,2 százalékkal elmaradt az egy évvel korábbitól - jelentette csütörtökön a Központi Statisztikai Hivatal (KSH).

2024. November 15. 08:01, péntek | Belföld

Szijjártó Péter: minden szinten folyamatos a magyar-szlovák párbeszéd az államnyelvtörvény ügyében

Minden szinten folyamatos a párbeszéd a magyar és a szlovákiai kormány között az államnyelvtörvény ügyében, a pozsonyi vezetés tagjai azonban világossá tették, hogy nem kívánják korlátozni a kisebbségi nyelvhasználatot